Íme a beszámoló. (megpróbálok tömör és összeszedett lenni, bár nem ígérem, hogy menni fog, de majd kedves szerzőtársam kiegészít :)
Azt hiszem kezdem az.JPG)
elején a dolgokat...
Az indulás február elsején este 7 órára volt kitűzve a Felvonulási térre, amit 5én megváltoztattak a Feneketlen tóra. Na ennek rajtam kívül mindenki örült, de végül Petya bevitt kocsival, tehát nem volt gond. Elindultunk, bár nehezen sikerült, mert a csomagok alig fértek be kicsiny emeletes neoplan buszunkba és utánfutójába... Cirka 24 óra buszozás után, Szlovénia és Olaszország megismerésével megérkeztünk este 7körül a kb 1800 méteren fekvő településre Isolára. Kipakoltunk bepakoltunk főztünk ettünk aludtunk felkeltünk sötét volt, de miután elhúztuk a függönyt, fény derült arra, hogy süt a nap. A házzal szemben volt a nagy nagy hegy sok pályával, a ház mögött pedig egy nagy nagy hegy szintén tele sípályával. Na meg olaszország. A fiúk lementek a reggelihez baguettért, jajj az nagyon finom volt. Elképzelni sem tudjátok, ha még nem ettetek... Bőségreggeli után bőségszendvicskészítés majd indulás a pályára...
Mire kiértünk a pályára elkezdett szállingózni a hó. A bátor csapat természetesen nem riadt vissza, mert hát egy kis hóesés nem árt senkinek sem. Még.jpg)
Timi sem bánta, legalább puhára esett. Mert tény ami tény, a végére akár már profikkal is versenyzett volna de az elején kellett a kitartás az esés-kelés túléléséhez (1.kép, utolsó kép). :)
Könnyű kis zöld pályákon megtanultuk az alapokat, majd konstatáltuk, hogy Timi ügyes, de fáradt, én meg azt, hogy beteg vagyok, így mi hazamentünk, a fiúk meg csúsztak még párat. de lehet hogy nem. nem tudom már :D
Hazaérve én bevettem a gyógyszert, és kivettem a betegszabadságomat, így a többiekre hárult a milánói elkészítése, bercifélehusifelturbózással :) Jó lett. Már nem is tudom utána mi történt, csak azt, hogy egy gyógyszerrel bújtam ágyba, hogy aztán éjszaka kiizzadjam a betegséget. Ez természetesen nem jött össze, így másnap reggel amikor kiderült, hogy még mindig szakad a hó, csak már szélvihar is van mellé, úgy gondoltam nekem jobb lesz bent. A többiek hosszas gondolkodás után kimentek a pályára és megtanították kezdőpajtásnak a "hogyan essünk buckás pályán mély hóban puhára úgy, hogy közben fejlődünk" című leckét. Mondhatom sikerült, én vagyok rá a tanú. Ugyanis másnapra meggyógyultam és még az esti
seggsí a pálya alján sem döntött vissza az ágyba. Szóval a 3.nap reggelén verőfényes napsütés ébresztett volna minket ha nem lett volna a függöny de így a telefon ébresztőjére kényszerültünk. A forgatókönyv a szokásos volt, fiúk a boltba lányok a fürdőbe. Pihikézésem alatt áttanulmányoztam a térképet, és kinéztem hogyan juthatunk el arra a csúcsra ahonnan olaszországba látni át. Fel is jutottunk, majd amikor körülnéztünk keresve a talján cimborákat rájöttünk, hogy nem átlátni, hanem konkrétan akár átlépni is lehetne, ugyanis a szalag mögött már az olasz Cuneo provincia található(3.kép). 
Pár csúszás után a viágháborús, álcázott atombunkerek (ma nyilvános pisilde, mint kiderült mikor bekukucskáltam... ((alapszabály: sárga hóból ne egyetek soha)) ) mellett megpihentünk és megebédeltük szendvicskéinket.(4.kép) Na meg egy nagy nagy tábla milkát. Mert kell az energia. Elindultunk lefelé, majd rám jött a sztárfotózhatnék, így megörökítettem petit ahogy befékez. Aztán amikor sikerült elkapni egy jó pillanatot a földről ülve, akkor megtapasztaltam, hogy milyen amikor valaki teljesen havas lesz, mert kűzd egy jó képért. De megérte. (5.kép)
Másnap baconba tekert sültvirslit reggeliztünk, és amíg sütögettem Berci beszerezte a szokásos álombaguettünket. Betoltuk az fejadagunkat ami kb a fele volt az elkészült finomságnak (1lány 1reggeli 2virsli), majd elindultunk szívünkben tele izgalommal a másik hegy másik nagy csúcsa felé, ahonnan állítólag láthattuk a tengert. Kalandos utunk volt mondhatom, ugyanis a tányéros felvonó balkáni verzióját használják a magukat rendkívül egyedinek megtartani akaró franciák. Azzal győzködtem magam, hogy ha magam elé engedem Timit (boccs) és nem esik ki, akkor én sem fogok. Azt hiszem felfelé menet 5 évet öregedtem, mert láttam hogy kollegina még bírja, így nekem is ki kellett tartanom. Egy katlanban átültünk egy kétszeemélyes ülőkés libegőbe, ami még a jános-hegyinél is lepukkantabb. Ez felrepített minket a hegyek hegyének csúcsára. Körülbelül 3szor fordultunk körbe mire megtaláltuk a helyes kilátási irányt a tenger felé, és egy keskeny türkizkék sávban felfedeztük a melegebb éghajlat partvonalát. Hogy őszintén bevalljam, szívmelengető ézés volt a hidegből a melegbe nézni. A pálya annál inkább rossz látvány volt, főleg Timi szemszögéből nézve a dolgokat. Én úgy éreztem, ha elég gyorsan 
száguldok lefelé, visszahozhatom az 5 év öregedést az idő visszapörgetésével. Na ez sikerült is, és hála a lejtő alján lévő sík területnek, meg is tudtam állni. Jobbnál jobb (itt értsd ironikusan) pályákon vitt le az utunk. Persze ezek jó pályák az ügyesebbeknek. De leértünk, és mivel Peti volt a soros a pihenősök közül, így betegett jelentett, és bekísérte Timit. Bercivel még csúsztunk párat, éljen a sebesség!(előre illéri) mottóval. Mire mi is beértünk Peti kidőlt. Természetesen sikerült lepasszolnom neki a rosszullétet. Este sikerült beletuszkolni nagy nehezen egy
lázcsillapítót , amitől végigaludta az éjszakát, így reggel már jobban ébredt, szintén függöny mögé bújtatot napsütésre, de betegszabadságát otthon szándékozta tölteni, legalábbis ebéidőig. Amikor is megjelent az aznapi bősgszendvicseinkkel, meg egy nagy tábla csokival, szintén az energiapótlás céljából. Amíg Berciék ejtőztek a domboldalon mi visszasétáltunk a házba a kenőcsért, ami addigra répaszínre égett bőröm egyetlen ápolója és védelme lett. Mire visszaértünk Berci már húzta a lóbőrt a domboldalon. Elég egy kis jólevegő és napsütés a fáradt kis építészpalántának :)... Mi újra felcsatoltunk, Peti pedig gyalog indult neki a hegynek, gyógyító séta címen. A felvonóról integettünk neki, majd pár csúszás után a pálya alján is összefutottunk. Mire a napi utolsó csúszáson is
túlvoltunk, Peti végzett a bevásárlással, és így a csapat együtt sétálhatott haza. Igazából most vesztettem el a fonalat, hogy tulajdonképpen hány napon is vagyunk túl eddig, így fügetlenül attól, hogy melyik jön (bár elég gyanús, hogy ez) az utolsóval folytatom. Kezdjük ott, hogy megint csak sütött a nap, és baguett volt a reggeli. Folytatom azzal, hogy Timi már utolérhetetlenül ügyes lett, és bárhol lejött velünk, sőt már a fröcskölős fékezketést is próbálgatta. Ezt a napot az utolsó felvonóig kihasználtuk, újra fölmentünk az olaszokhoz, ahol olyan szél fújt, hogy egyből megbántuk, főleg amikor a felvonó a pálya fölött 25 méterrel megállt és csak lengett. Itt is a kétszemélyes libegő vaslemezkés, gerincmasszírozós háttámlával verzió repített (volna) minket a csúcs felé. Jajj ez is nagyon 
szép nap volt, most én próbálkoztam beteríteni Petit a tökéletes fotóhoz alkalmas hófelhővel. Párszor sikerült, és lett belőle tökéletes fotó is. Búcsúebédünket a pálya mellett lévő mini "hütté"ben fogyasztottuk el, ami egy fél baguett volt provence-i módra. A fiúk látták, hogy csak harmad baguettet kaptunk, dehát így is jóllaktam a salátával, fűszeres sülthusival és szárított paradicsommal megpakolt szendvicskével. Utána jött a hét főcsokija, a gigantikus mértű toblerone. Fincsi volt. Timiék még pihikéztek amikor mi Petivel úgy döntöttünk lecsúsztunk a pálya aljára többek között pi céljából. Mondanom sem kell, mire felértünk Berci már mély álomba szenderült a napozóágyban. Pont elindultunk volna még
egy körre, de akkor kinyíltak szemei, és csatlakoztak hozzánk, hogy felvonózárásig együtt élvezhessük a csodás pályákat. Mindent jól megnéztünk utoljára, megcsináltuk az utolsó síelős csoportképeket, majd elindultunk lefelé. Timi még húzott egy hatalmas búcsúféknyomot, amit egy irígylésre méltő esés közben hagyott magaután, de vigyorgott, tehát megnyugodtunk, semmi baja sincs. Visszatértünk kis kaptárunkba, ahol a nagy rendrakás várt ránk. Ezzel be is fejezem a beszámolót, de még elmesélem a hab történetét a tortán. Az egész úgy kezdődött, hogy kitaláltuk, főleg Peti, majd szövetkeztünk, főleg 3an, majd én Timivel lementem netezni a .JPG)
turinformba, amíg a fiúk leszaladtak a boltba tortáért, pudingért és barackért, meg a kihagyhatatlan tejszínhabért. Petivel még az utolsó körben begyűjtöttünk egy ágat, amiből elkészült a két emlékminisíléc + egy nekem is :), és közben a fenti összetevőkből a búcsútorta. Vacsi után, az előzetes koncepció alapján Berci közölte, hogy neki ki kell menni az erkélyre különben gond lesz :)), vissztérve hozta magával a pudingos barackos tortát amit elnegyedeltünk, és a hatalmas vacsi után betuszkoltuk addigra már kellően kitágított gyomrainkba. Finom volt, ügyes ez a Berci. És volt hozzá tejszínhab is. Nyomós. Most itthon van a hűtőben, ma is ettem belőle egy kicsit. Síelés íze van. Finom, mert jó volt. -d-.JPG)
Azt hiszem kezdem az
elején a dolgokat...Az indulás február elsején este 7 órára volt kitűzve a Felvonulási térre, amit 5én megváltoztattak a Feneketlen tóra. Na ennek rajtam kívül mindenki örült, de végül Petya bevitt kocsival, tehát nem volt gond. Elindultunk, bár nehezen sikerült, mert a csomagok alig fértek be kicsiny emeletes neoplan buszunkba és utánfutójába... Cirka 24 óra buszozás után, Szlovénia és Olaszország megismerésével megérkeztünk este 7körül a kb 1800 méteren fekvő településre Isolára. Kipakoltunk bepakoltunk főztünk ettünk aludtunk felkeltünk sötét volt, de miután elhúztuk a függönyt, fény derült arra, hogy süt a nap. A házzal szemben volt a nagy nagy hegy sok pályával, a ház mögött pedig egy nagy nagy hegy szintén tele sípályával. Na meg olaszország. A fiúk lementek a reggelihez baguettért, jajj az nagyon finom volt. Elképzelni sem tudjátok, ha még nem ettetek... Bőségreggeli után bőségszendvicskészítés majd indulás a pályára...
Mire kiértünk a pályára elkezdett szállingózni a hó. A bátor csapat természetesen nem riadt vissza, mert hát egy kis hóesés nem árt senkinek sem. Még
Timi sem bánta, legalább puhára esett. Mert tény ami tény, a végére akár már profikkal is versenyzett volna de az elején kellett a kitartás az esés-kelés túléléséhez (1.kép, utolsó kép). :) Könnyű kis zöld pályákon megtanultuk az alapokat, majd konstatáltuk, hogy Timi ügyes, de fáradt, én meg azt, hogy beteg vagyok, így mi hazamentünk, a fiúk meg csúsztak még párat. de lehet hogy nem. nem tudom már :D
Hazaérve én bevettem a gyógyszert, és kivettem a betegszabadságomat, így a többiekre hárult a milánói elkészítése, bercifélehusifelturbózással :) Jó lett. Már nem is tudom utána mi történt, csak azt, hogy egy gyógyszerrel bújtam ágyba, hogy aztán éjszaka kiizzadjam a betegséget. Ez természetesen nem jött össze, így másnap reggel amikor kiderült, hogy még mindig szakad a hó, csak már szélvihar is van mellé, úgy gondoltam nekem jobb lesz bent. A többiek hosszas gondolkodás után kimentek a pályára és megtanították kezdőpajtásnak a "hogyan essünk buckás pályán mély hóban puhára úgy, hogy közben fejlődünk" című leckét. Mondhatom sikerült, én vagyok rá a tanú. Ugyanis másnapra meggyógyultam és még az esti
seggsí a pálya alján sem döntött vissza az ágyba. Szóval a 3.nap reggelén verőfényes napsütés ébresztett volna minket ha nem lett volna a függöny de így a telefon ébresztőjére kényszerültünk. A forgatókönyv a szokásos volt, fiúk a boltba lányok a fürdőbe. Pihikézésem alatt áttanulmányoztam a térképet, és kinéztem hogyan juthatunk el arra a csúcsra ahonnan olaszországba látni át. Fel is jutottunk, majd amikor körülnéztünk keresve a talján cimborákat rájöttünk, hogy nem átlátni, hanem konkrétan akár átlépni is lehetne, ugyanis a szalag mögött már az olasz Cuneo provincia található(3.kép). Pár csúszás után a viágháborús, álcázott atombunkerek (ma nyilvános pisilde, mint kiderült mikor bekukucskáltam... ((alapszabály: sárga hóból ne egyetek soha)) ) mellett megpihentünk és megebédeltük szendvicskéinket.(4.kép) Na meg egy nagy nagy tábla milkát. Mert kell az energia. Elindultunk lefelé, majd rám jött a sztárfotózhatnék, így megörökítettem petit ahogy befékez. Aztán amikor sikerült elkapni egy jó pillanatot a földről ülve, akkor megtapasztaltam, hogy milyen amikor valaki teljesen havas lesz, mert kűzd egy jó képért. De megérte. (5.kép) Másnap baconba tekert sültvirslit reggeliztünk, és amíg sütögettem Berci beszerezte a szokásos álombaguettünket. Betoltuk az fejadagunkat ami kb a fele volt az elkészült finomságnak (1lány 1reggeli 2virsli), majd elindultunk szívünkben tele izgalommal a másik hegy másik nagy csúcsa felé, ahonnan állítólag láthattuk a tengert. Kalandos utunk volt mondhatom, ugyanis a tányéros felvonó balkáni verzióját használják a magukat rendkívül egyedinek megtartani akaró franciák. Azzal győzködtem magam, hogy ha magam elé engedem Timit (boccs) és nem esik ki, akkor én sem fogok. Azt hiszem felfelé menet 5 évet öregedtem, mert láttam hogy kollegina még bírja, így nekem is ki kellett tartanom. Egy katlanban átültünk egy kétszeemélyes ülőkés libegőbe, ami még a jános-hegyinél is lepukkantabb. Ez felrepített minket a hegyek hegyének csúcsára. Körülbelül 3szor fordultunk körbe mire megtaláltuk a helyes kilátási irányt a tenger felé, és egy keskeny türkizkék sávban felfedeztük a melegebb éghajlat partvonalát. Hogy őszintén bevalljam, szívmelengető ézés volt a hidegből a melegbe nézni. A pálya annál inkább rossz látvány volt, főleg Timi szemszögéből nézve a dolgokat. Én úgy éreztem, ha elég gyorsan száguldok lefelé, visszahozhatom az 5 év öregedést az idő visszapörgetésével. Na ez sikerült is, és hála a lejtő alján lévő sík területnek, meg is tudtam állni. Jobbnál jobb (itt értsd ironikusan) pályákon vitt le az utunk. Persze ezek jó pályák az ügyesebbeknek. De leértünk, és mivel Peti volt a soros a pihenősök közül, így betegett jelentett, és bekísérte Timit. Bercivel még csúsztunk párat, éljen a sebesség!(előre illéri) mottóval. Mire mi is beértünk Peti kidőlt. Természetesen sikerült lepasszolnom neki a rosszullétet. Este sikerült beletuszkolni nagy nehezen egy lázcsillapítót , amitől végigaludta az éjszakát, így reggel már jobban ébredt, szintén függöny mögé bújtatot napsütésre, de betegszabadságát otthon szándékozta tölteni, legalábbis ebéidőig. Amikor is megjelent az aznapi bősgszendvicseinkkel, meg egy nagy tábla csokival, szintén az energiapótlás céljából. Amíg Berciék ejtőztek a domboldalon mi visszasétáltunk a házba a kenőcsért, ami addigra répaszínre égett bőröm egyetlen ápolója és védelme lett. Mire visszaértünk Berci már húzta a lóbőrt a domboldalon. Elég egy kis jólevegő és napsütés a fáradt kis építészpalántának :)... Mi újra felcsatoltunk, Peti pedig gyalog indult neki a hegynek, gyógyító séta címen. A felvonóról integettünk neki, majd pár csúszás után a pálya alján is összefutottunk. Mire a napi utolsó csúszáson is túlvoltunk, Peti végzett a bevásárlással, és így a csapat együtt sétálhatott haza. Igazából most vesztettem el a fonalat, hogy tulajdonképpen hány napon is vagyunk túl eddig, így fügetlenül attól, hogy melyik jön (bár elég gyanús, hogy ez) az utolsóval folytatom. Kezdjük ott, hogy megint csak sütött a nap, és baguett volt a reggeli. Folytatom azzal, hogy Timi már utolérhetetlenül ügyes lett, és bárhol lejött velünk, sőt már a fröcskölős fékezketést is próbálgatta. Ezt a napot az utolsó felvonóig kihasználtuk, újra fölmentünk az olaszokhoz, ahol olyan szél fújt, hogy egyből megbántuk, főleg amikor a felvonó a pálya fölött 25 méterrel megállt és csak lengett. Itt is a kétszemélyes libegő vaslemezkés, gerincmasszírozós háttámlával verzió repített (volna) minket a csúcs felé. Jajj ez is nagyon szép nap volt, most én próbálkoztam beteríteni Petit a tökéletes fotóhoz alkalmas hófelhővel. Párszor sikerült, és lett belőle tökéletes fotó is. Búcsúebédünket a pálya mellett lévő mini "hütté"ben fogyasztottuk el, ami egy fél baguett volt provence-i módra. A fiúk látták, hogy csak harmad baguettet kaptunk, dehát így is jóllaktam a salátával, fűszeres sülthusival és szárított paradicsommal megpakolt szendvicskével. Utána jött a hét főcsokija, a gigantikus mértű toblerone. Fincsi volt. Timiék még pihikéztek amikor mi Petivel úgy döntöttünk lecsúsztunk a pálya aljára többek között pi céljából. Mondanom sem kell, mire felértünk Berci már mély álomba szenderült a napozóágyban. Pont elindultunk volna még egy körre, de akkor kinyíltak szemei, és csatlakoztak hozzánk, hogy felvonózárásig együtt élvezhessük a csodás pályákat. Mindent jól megnéztünk utoljára, megcsináltuk az utolsó síelős csoportképeket, majd elindultunk lefelé. Timi még húzott egy hatalmas búcsúféknyomot, amit egy irígylésre méltő esés közben hagyott magaután, de vigyorgott, tehát megnyugodtunk, semmi baja sincs. Visszatértünk kis kaptárunkba, ahol a nagy rendrakás várt ránk. Ezzel be is fejezem a beszámolót, de még elmesélem a hab történetét a tortán. Az egész úgy kezdődött, hogy kitaláltuk, főleg Peti, majd szövetkeztünk, főleg 3an, majd én Timivel lementem netezni a turinformba, amíg a fiúk leszaladtak a boltba tortáért, pudingért és barackért, meg a kihagyhatatlan tejszínhabért. Petivel még az utolsó körben begyűjtöttünk egy ágat, amiből elkészült a két emlékminisíléc + egy nekem is :), és közben a fenti összetevőkből a búcsútorta. Vacsi után, az előzetes koncepció alapján Berci közölte, hogy neki ki kell menni az erkélyre különben gond lesz :)), vissztérve hozta magával a pudingos barackos tortát amit elnegyedeltünk, és a hatalmas vacsi után betuszkoltuk addigra már kellően kitágított gyomrainkba. Finom volt, ügyes ez a Berci. És volt hozzá tejszínhab is. Nyomós. Most itthon van a hűtőben, ma is ettem belőle egy kicsit. Síelés íze van. Finom, mert jó volt. -d-
Barbara 2008.02.12. 20:24:19
Timi, örülök, h jól érezted magad, azt mondják, az első alkalom kritikus, de ennyi segítőkész oktatójelölt mellett volt esélyed :P
És úgy hallom, éltél is vele.
Ha legközelebb szerveztek ilyet, és nem leszek nem kívánatos személy, örülnék, ha szólnátok(mondjuk nem bizti, h tudnék menni, de a kedvemet meghoztátok hozzá) :)
Orsi 2008.02.13. 21:10:02
Örülök hogy ilyen kellemesen telnek a napjaid, mégha lassan el is kezdôdött újból a mókuskerék.. Szóval jó ez a blog, így legalább néhanapján még hallok felôled..
puszi: Orsi
eszytvie 2008.02.15. 15:17:41
ha már ponyvában nem, legalább itt megtdutunk vmit róla
Timi¤Dóri 2008.02.15. 16:19:52